A multipoláris világ már itt van, és páros lábbal rúgta be az ajtót

A konferencia címe: „Egy új világrend küszöbén”.  Én azonban ennél többet állítanék, mert úgy látom, hogy ennél többről van itt szó.

Nem egy új korszak kezdetén vagyunk, hanem már benne is élünk. Nem a küszöbén állunk a neoliberális világrendből következő paradigmaváltásnak, hanem már át is léptünk ezen a neoliberális világrenden. A multipoláris világ már itt van, és páros lábbal rúgta be az ajtót.

Vezető gondolatom a következő lenne:

Ennek következtében a következő éveket nem az eddig megszokott sémák, hanem a kiszámíthatatlanság és a teremtő káosz fogja meghatározni. Ebben az új világban a régi reflexek már nem működnek, ezért a magyar diplomáciának is új testtartást kell felvennie. Egyetlen mondattal le lehet írni ezt a testtartást:

Nézzünk bele a részletekbe, mert a lényeg az mindig a részletekben kezdődik.

Az új paradigma, az most formálódik, ez nem magától jön létre, hanem a nemzetközi szereplők tárgyalásai és döntései formálják azt. Világszerte ezt látjuk. Olyan eseményeknek vagyunk tanúi, amelyeket a korábbi liberális logika mentén már nem lehet megmagyarázni. Az amerikai és az orosz vezetés tárgyalásokba kezd az ukrán konfliktus lezárásáról. Egyik nap vannak vámok, másik nap nincsenek, harmadik nap talán vannak, negyedik nap egyeseknek vannak. Közös ezekben az eseményekben az, hogy mind több olyan dolog történik, ami a liberálisok szerint érthetetlen, elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan, Azt mondják, hogy mivel ezek a történések szerintük értelmetlenek, ezért nem is lehet és nem is kell őket megmagyarázni. Mintha nem is lenne értelme annak, amit ők nem értenek. Ezt már jól ismerjük. Ha valaki olyasmit lép, ami nekik nem tetszik, az abszurd, de legalábbis 150 évvel visszaveti a történelem kerekét, ahogy azt egyébként neves hazai liberális közgazdászoktól megtudhattuk. 

De én a liberális megközelítés helyett egy másikat javasolnék. Nem mondhatunk le arról, hogy értelmezzük a világot, akkor sem, ha az a világképünkbe ütköző tüneteket mutat. Mert ha lemondunk a megértés lehetőségéről, azzal bizonyosan öngólt rúgunk. 

A valódi, élelmes nemzetközi szereplők ilyen helyzetekben állandóan mozgásban vannak: újra és újra hozzáigazítják álláspontjukat az alakuló helyzethez. Ebben a folyamatban a főbb aktorok pozíciói akár hétről hétre is átalakulhatnak, álláspontjuk is változhat, aktuális szövetségesi rendszerük pedig folyamatosan új tartalommal bővül. Egy új fejlemény az egyik térségben dominószerűen átrendezheti az erőviszonyokat máshol is.  Ez egy olyan helyzet, amikor az egyes országoknak el kell dönteniük, hogy alakítói vagy elszenvedői lesznek a következő világrendnek. 

A legnagyobb változást természetesen az őszi amerikai elnök választás hozta. Donald Trump hatalomba jutásával megváltozott a nyugati világ külpolitikai dinamikája is. Eddig azt láttuk, hogy nyugaton, az Atlanti-óceán mindkét partján többségben vannak az eddigi neoliberális status quó-t védő erők. Most azonban az USA csatlakozott a status quo-t megváltoztatni igyekvők táborába. A változást akarók tábora már korábban is létezett, de jellemzően olyan nem nyugati országokból állt, amelyeket hátrányosan érintett, vagy legalábbis nem hajtott nekik hasznot a fennálló liberális nemzetközi rendszer. Most ez megváltozott. A csendőrből cowboy lett. A korábbi rend védői meggyengültek, helyzetüket tekintve Európába szorultak vissza. 

Magyarország méreténél fogva nem tartozik a nemzetközi rend legerősebb szereplői közé. Ezért mi magyarok tudjuk: mindig észnél kell lenni, óvatos duhajnak kell maradni. De a változás mégis történelmi lehetőség, mégpedig azért, mert az elmúlt 100 évben szinte minden világrendszerváltást tulajdonképpen vesztesként vészeltünk át. 

Elvesztettünk két világháborút. A hidegháború alatt szovjet megszállást kaptunk a nyakunkba. S bár a liberális világrend visszaadta hazánk nyugati integrációját, a neoliberális gazdasági rendszer nem megkönnyítette, hanem inkább megnehezítette Magyarország gazdasági felemelkedését. 

Talán már az eddigiekből is kiderült, hogy az én meggyőződésem szerint egy tranzíciós folyamat közepén vagyunk. A világrend csónakját vagy a világ csónakját már eloldották a neoliberális partokról, de a csónak még nem kötött ki a túlparton. Sőt, hogy milyen lesz a túlpart, az is rajtunk múlik. Rajtunk múlik, mennyire értjük meg, miért kellett véget érnie az eddigi világnak.

Azok az események, amelyeket eddig felsoroltam, azok egyáltalán nem különlegesek. Előfordult már hasonló átalakulás a világtörténelemben. Az átmenet eseményei azért tűnnek mégis különlegesnek, mert a régi világrend szemüvegén keresztül próbáljuk megérteni őket. Ezen a szemüvegen azonban egy furcsa, különleges látástzavaró szűrő van. Nem engedi látni azt, amik kívül esnek a liberális magyarázóelvek eszköztárán. 

Nekünk viszont már az eljövendő világ szemüvegén keresztül kell néznünk az eseményeket még akkor is, hogyha nem tudjuk pontosan, milyen lesz ez a világ. Ez egy nagyon nehéz feladat intellektuálisan és politikailag is, de nem megoldhatatlan. Nem kell mást tennünk, mint megvizsgálni azokat az anomáliákat, amelyet ez a neoliberális rendszer nem tud magyarázni, és amelyekről eddig nem volt szabad beszélni. 

Én, a magam részéről 10 ilyen anomáliát szedtem össze, amelyek a neoliberális világrend belső ellentmondásait hoztak a nyakunkra, s amelyek megoldását a következő, multipoláris világrendtől várhatjuk. Ha megengedik, ezeket osztanám meg most önökkel. 

Az első anomália, hogy a liberális felfogás, ez a neoliberális felfogás figyelmen kívül hagyta gazdasági teljesítmény és a nemzet közötti összefüggéseket. Ez egy olyan összefüggés, amibe a globalizált világban hajlamosak vagyunk nem belegondolni. Pedig az eredeti liberális közgazdaságtan többek között éppen ezekből az összefüggésből indul ki. Adam Smith még a nemzetek gazdaságáról beszél amikor azt állítja, hogy a gazdaság fő feladata, hogy magánérdekből közjót, vagy még inkább közösen gyakorolt erényt állítson elő. 

Megfordítva a dolgot: ha egy közösség jövőjét elválasztjuk a gazdasági teljesítőképességtől, akkor megfosztjuk saját értékeitől és saját teljesítményétől. Ahol a gazdaság meggyengült, ott a nemzet is sebezhetőbbé vált. Ez különösen igaz Európára: a kontinens gazdasági alapjai megrendültek, és ezzel együtt az európai országok nemzetközi mozgástere is szűkült.

Eközben a Távol-Keleten ellenkező folyamat zajlott: erősödő gazdaságok megerősítették a nemzeteket is, politikailag és geopolitikailag is. Mi ugyanígy jártunk el egyébként Magyarországon. A nemzetgazdaság méretét az elmúlt másfél évtizedben több mint 60 százalékkal növeltük meg. Hazánk gazdasága ma több mint 2,5-szer akkora, mint 2010-ben volt.

A második anomália egyenesen következik az elsőből. A liberális paradigma értelmében lényegtelenné vált, hogy hol történik a gyártás. Ez vezetett az ipari termelés és ipari gyártási kapacitás tömeges leépüléséhez Nyugaton. Másfél évtizeddel ezelőtt az USA és az EU, vagyis a nyugati világ termelte meg a világ ipari hozzáadott értékének 47 százalékát. Ez ma már csak 30 százalék. Kínáé közben 9 százalékról 30 százalékra nőtt. Amerikában ráadásul eltűnt 5 millió ipari munkahely. Magyarországon viszont az uniós átlagot 10 százalékponttal nagyobb ütemben nőtt az ipar által megtermelt hozzáadott érték, és mintegy 20 százalékkal többen dolgoznak az iparban, mint 2010-ben.

Ez a modell egy ideig működhetett, de a világ ma egyre inkább fragmentálódik. A szolgáltatások globális terítése egyre nehezebb: a nyugati szolgáltatók kivonulnak Keletről, a keletiek kiszorulnak a Nyugatról. Egy fragmentált világban szükség van iparra, termelésre. Ez nemcsak gazdasági, hanem szuverenitási kérdés is.

A harmadik anomália abban a téves vélekedésben leledzik, hogy a liberális szabályok és elvek, azok felülírják az érdekek mentén működő külpolitikát, és képesek új alapot adni a nemzetközi rendnek. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy külpolitikai realizmus helyett kizárólag egy sajátos szándéketikára építette a nyugati világ a külpolitikáját. Egyszerűen fogalmazva: elég csak jót akarni, elég csak betartani a szabályokat, és akkor minden rendben lesz.

Csakhogy ez a megközelítés több bajt hozott, mint eredményt. Nem csoda, hiszen ez a megközelítés vállaltan nincs tekintettel az eredményre, csak a szándékra. Pedig az eredmények nem túl bizalomgerjesztőek: Arab-tavasz, lángba borult közel kelet, orosz-ukrán háború, migrációs válság. Sorolhatnám a példákat. Mind-mind olyan esemény, amely lehet, hogy szándékoldalról eredményes volt, de az eredményeket tekintve gyengítette a nyugatot, és megerősítette annak kihívóit. Egyik esetben sem az a kérdés, hogy morálisan kinek volt igaza. A liberális megközelítés mégis az első perctől bukásra volt ítélve, mert a morális szempontok mellé nem vette figyelembe a szereplők érdekeit.

A negyedik anomália lényegében a fentiek következménye és teljesen kézzelfogható. Mára eljutottunk oda, hogy a korábbi nemzetközi rendet létrehozó államban, a legerősebb nyugati államban, az Amerikai Egyesült Államokban is brutális méreteket öltött a neoliberális világrenddel szembeni elégedetlenség.

Donald Trump újraválasztása nem csupán egy politikai fordulat, hanem egy mélyebb világrendszerbeli törés jele is. A nemzetközi közvélemény számára azért volt földrengésszerű erejű, mert megkérdőjelezte az eddigi világrend mögötti ki nem mondott feltételezést: hogy a rendszer szabályai automatikusan garantálják az Amerikai Egyesült Államok globális elsőbbségét. Az elmúlt évek azonban éppen az ellenkezőjét bizonyították: az amerikai társadalom egyre inkább úgy érzékelte – nem kell velük egyetérteni, nem a mi dolgunk, csak érteni kell hogyan gondolkodnak. Az amerikai társadalom egyre inkább úgy érzékelte, hogy a liberális rend szabályai már nem védik, hanem korlátozzák az amerikai érdekérvényesítést.

Az USA gazdaságának reál GDP-növekedése folyamatosan és jelentősen alulmúlja a feltörekvő gazdaságokét. Az amerikai gazdaság produktivitása az elmúlt két évtizedben 1,5 százaléknál jobban nem tudott nőni. Ezzel párhuzamosan az amerikai külkereskedelmi hiány a duplájára nőtt. Trump kormányzása erre a felismerésre adott politikai választ. Felhatalmazást kapott, hogy újraalkossa az Egyesült Államok globális pozícióját, és ehhez újra akarja szabni a világrend szabályait is. Az elveket az érdekekhez igazítja, nem pedig fordítva.

Trump felismerte, hogy a következő világrendben azok az államok lesznek sikeresek, amelyek erős alapokkal rendelkeznek – gazdaságilag, társadalmilag, politikailag és intézményileg. A verseny a jövőben az államszervezés képességéről és minőségéről fog szólni.

A liberális rend ötödik anomáliája, hogy az Európai Unió vezetői azok úgy tekintettek magukra, mint a történelem legfejlettebb civilizációjának letéteményesei. Úgy viselkedtek, mintha az EU egy modernkori Atlantisz volna – egy hely, ahol a világ többi részének zavarai már nem érvényesek, és ahol a magasabb rendű gondolkodás automatikusan helyes döntésekhez vezet. Ezzel párhuzamosan azzal áltatták magukat, hogy a világ már nem tud hatni Európára – de Európa sem hat már a világra.

Közben a valóság mást mutat. A hidegháború végén az EU még a világgazdaság negyedét adta – ma már csak 14 százalékát. Az elmúlt 25 évben folyamatosan alulteljesített, lemaradt nemcsak Kínához, hanem az Egyesült Államokhoz képest is. Az európai és amerikai GDP közötti különbség megduplázódott, és az egy főre jutó jövedelem is kétszer gyorsabban nőtt az USA-ban, mint az EU-ban.

Aki a világ csúcsán akar maradni, annak nem elég annak képzelnie magát. Teljesíteni is kell.

A hatodik anomália, a liberális világrend egy olyan világot hozott létre, ahol egyre nagyobb ellentét formálódik a nyugati országok őshonos közösségei és az újonnan betelepült illegális bevándorlók között. A migráció támogatása egy súlyos félreértésen alapult: azon a téves feltevésen, hogy az újonnan érkezők jólétet és gazdasági erőt hoznak, és ezzel megerősítik a nemzeteket.

Ez az elképzelés már a kezdetektől hibásnak látszott, mára pedig világosan kiderült, hogy a migráció nem erősíti, hanem gyengíti a nemzeteket. Nem növeli érdemben a gazdaságilag aktív népességet, nem járul hozzá a fenntartható növekedéshez, viszont jelentősen leterheli az ellátórendszereket, aláássa az állam működőképességét, és felborítja a társadalmi stabilitást. Megbomlottak az addig működő társadalmi és gazdasági modellek. Mindez ma már nem egy ideológiai vita tárgya, hanem szemmel látható, napi szintű gyakorlati következmény.

Tehát, leegyszerűsítve 1 millióan jönnek és alig 100 ezren mennek el egy évben a migránsok közül. Ezzel párhuzamosan romlik a közbiztonság.

Németországban például átlagos értéken jelentősen nőtt az erőszakos bűncselekmények száma. Hivatalosan is migrációs hátterűekként által elkövetettek száma 7,5 százalékkal, az eredeti másfél százalékhoz képest, tehát ez ötször akkora tempó. Magyarországot mi megvédtük a tömeges migrációtól.

Miközben tavaly az összes európai migrációs útvonalon nőtt, hazánk déli határainál 80 százalékkal csökkent az illegális határátlépési kísérletek száma. A liberális ideológia csődje világosan megmutatta: hogy aki nem tudja megvédeni a közösségét, előbb-utóbb elveszíti a nemzetét is.

A hetedik anomália, hogy a hidegháború után Európa úgy döntött, hogy már nem kell megvédenie magát. Európa elhitte azt a liberális álhírt vagy egyenesen hoaxot, hogy a történelem véget ért. Európa elhitte és elhitette polgáraival, hogy többé nem kell tudnia megvédenie magát, hiszen a liberális demokráciák száma nő és közöttük a konfrontáció per definíció elképzelhetetlen. S azok az országok, akik ennek a szellemében cselekedtek, mind-mind legyengültek katonai értelemben. 1990-hez képest megfeleződött a nagy európai országok katonáinak és töredékére csökkent a harci eszközeiknek száma.

S miközben az USA a hidegháború első évtizedében nem csökkent érdemben a védelmi kiadásait, az európai tagok 15 százalékkal csökkentették. Ez a folyamat csupán néhány éve fordult meg. Magyarországon a haderőfejlesztési program 2016-os elindulása óta majdnem 2,5 szeresére növeltük a katonai kiadásait. A védelmi költségvetésünk majdnem 40 százalékát fejlesztésre fordítjuk, amivel a negyedik legjobban teljesítő tagország vagyunk.
Európa viszont az elmúlt évtizedekben lényegében kiszervezte saját védelmét. Abban bízott, hogy elég, ha mások vigyáznak rá: hol a tengeren túli szövetséges, hol a nemzetközi jogrend. De elfelejtette a legegyszerűbb összefüggést:

Ez a függőség most különösen látványosan mutatkozik meg az orosz–ukrán háborúban. Európa már a háború kezdetén olyan pozícióba kényszerült, ahol az amerikai háborúpárti álláspont követése tűnt az egyetlen járható útnak – akkor is, ha ez szerintünk nyilvánvalóan ellentétes volt a kontinens hosszú távú stratégiai érdekeivel. A NATO döntéseit évtizedeken át az Amerikai Egyesült Államok dominálta, és amikor Washingtonban a konfrontáció mögött volt a politikai többség, Európának sem maradt sok választása – követte az USA vezetését a proxy háborúba. 

Ma viszont fordult a helyzet. Az Egyesült Államok új vezetése a békés rendezés irányába mozdult el – de Európa közben már nyakig benne van egy olyan konfliktusban, amelynek nincs látható katonai megoldása. Ott maradt a frontvonalon, mögötte megfogyni látszik a politikai fedezet.

A tanulság egyszerű, de világos: a védelem nem exportálható. Aki kiszervezi a biztonságát, az önálló döntés lehetőségéről is lemond. És a lemondás ára mindig drágább, mint amennyire elsőre gondolnánk. 

A nyolcadik anomália, a nemzetközi intézményekbe vetett bizalom megrendült. Megrendült a világon, és megrendült a nyugati intézményekben is.  Az ilyen nemzetközi intézményeknek alapvetően kétféle szerepük lehet. Normál időszakban fenntartják a fennálló rendet, betartatják a szabályokat, kezelik a vitákat. De amikor egy korszakváltás történik, átalakulás zajlik a nemzetközi térben, akkor más feladatuk van: nem a status quo védelme, erőszakos védelme, hanem az átmenet kezelése. Olyan kereteket kellene biztosítaniuk, amelyek mérséklik az eszkaláció esélyét, és méltányossá és igazságossá teszik az átalakulást.

Most pontosan ilyen átmeneti időszakban vagyunk – de anemzetközi intézmények egyrésze ezt nem vette észre. Továbbra is a régi rendet próbálják erőszakkal fenntartani, pedig annak feltételei már nem léteznek. És ahol elfogy a valóság mögüli fedezet, ott előbb-utóbb az intézmények legitimitása is elpárolog.

Az ICC eredetileg azzal a céllal jött létre, hogy segítse a konfliktusok igazságos rendezését és az igazságszolgáltatást. Az elmúlt időszakban több döntésén is látszik, hogy politikai szempontokat követnek, a fennálló liberális status quo védelmében jár el, nem pedig a tényleges béketeremtés vagy a jogegyenlőség logikája mentén.

A jövőben minden ilyen intézmény megmérettetik majd. És csak azok maradnak meg, amelyek nem hátráltatják, hanem segítik az átmenetet – kereteket adnak, nem ideológiát kényszerítenek.

A kilencedik anomália, a nyugati világon belül nemcsak a politikában, de mindenütt csökken a fejlődésre, innovációra való képesség. Már rég nem igaz az a felállás, hogy a nyugat innovál, a kelet pedig másol. A verseny legalább kiegyenlítődött. Sőt,bizonyos fejlesztések, innovációk már inkább Keletről érkeznek. 

A legfrissebb adatok szerint Kínában egy évben több mint kétszer annyi szabadalmat jegyeznek be, mint az utána következő kilenc országban összesen. Ideértve az Egyesült Államokat, vagy Németországot is. A világ 50 legnagyobb technológiai klaszteréből 22 van távolkeleten, délkelet-ázsiában 12 az USA-ban és 11 Európában. A neoliberális rend mára gúzsba kötötte a nyugati szellemet úgy a gazdaság, mint a tudomány és a politikai területén is. S ha ez így marad, az új világrend eljövetele sajnos a nyugat meggyengülését fogja magával hozni. 

A liberalizmus válságára a liberális elitek válasza az, hogy a nyugatnak még liberálisabbá kell válnia. De vajon értelmes dolog azt várni, hogy azok az elvek, amelyek a problémákat okozzák, végül, valami csoda folytán a megoldásokat is kitermelik. Szerintem nem. Nekem minderről Albert Einstein elhíresült mondása jut az eszembe: „Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.” 

Márpedig, ha egy paradigma kifullad, akkor alapvetően kétféle válasz adható arra a kérdésre, hogyan tovább. Az egyik úgy hangzik, tartsunk ki, hogy minél tovább a régiben maradhasson minden. A másik válasz úgy hangzik: mindennek meg kell változnia, hogy minden a régiben maradhasson. Ha elfogadjuk Einstein alapvetését, akkor a második út a járható. 

Innen nézve tudjuk értékelni szerintem a transzatlanti együttműködés jövőjét is. Hogy az óceán túloldalán az Egyesült Államok, és a továbbra is a liberális világrend bűvöletében élő Európa milyen választ ad az előttünk zajló változásokra.  

Az én meglátásom az, hogy az Atlanti-óceán túloldalán az Egyesült Államok viszonylag korán felismerte, hogy a korábbi világrend válságba jutott. Donald Trump visszatérésével ennek a felismerésnek nemzetközi politikai következményei is lettek. A 45. elnök második ciklusa nem pusztán személyes győzelem, hanem irányváltás is kül- és belpolitikában. Hangsúlya a nemzeti érdekekre, a belső stabilitás megerősítésére és a globális szerepvállalás újragondolására került. Mindez alapvetően változtatja meg a transzatlanti kapcsolatok dinamikáját is. 

Az új adminisztráció úgy látja, Európa szakított a hagyományos nyugati értékekkel. Brüsszel, és az európai nemzetállamok liberális vezetői egyre inkább korlátozzák szólásszabadságot, demokráciát. Az európai liberalizmus határozottan autoriter jelleget mutat. Közben ellenőrizetlen illegális migráció átformálja a hagyományos európai kultúrát értékeket, a megváltozó demográfiai viszonyok szétfeszítik a társadalmi kereteket. 

Ennek meg is lett az eredménye. Gazdasági teljesítménye csökkent, Európa stratégiáját hibás geopolitikai alapvetések mentén állítja fel. A hanyatlás, stagnálás jelei tagadhatatlanok, ezért az európai polgárok egyre inkább elfordulnak saját politikai elitjüktől. Ez az ő helyzetértékelésük.

Küzdünk az elhibázott brüsszeli döntések magyar embereket érintő negatív következményei ellen. Magas energiaárak, versenyképesség romlása, infláció, ezek mind brüsszeli zsákban érkeztek, plusz közben fizetjük az 1 millió eurós napi büntetést, azért mert megállítjuk a déli határainkon az illegális bevándorlókat. Mi itt a keleti végeken, és az amerikaiak az Atlanti-óceán túlpartján éppen ezért nagyon is hasonlóan látjuk a dolgokat. Sőt, az Atlanti-gondolat szerintem sosem volt olyan erős Magyarországon, mint napjainkban.

Egy húron pendülés történik az új amerikai adminisztráció ráadásul ugyanúgy nem támogatja a föderális berendezkedés felé tartó európai, integrációnak a további mélyítését, mint a magyarok. Ez jó együttműködési alapot teremt az Egyesült Államok és a nemzetállami logikát előtérbe helyező európai kormányok között – így Magyarország számára is.

Szükség van a nemzetek Európája logikára, mert a föderalizáció csak egyre nagyobb bajba sodorja az öreg kontinenst. A britek, épp a központosító törekvések miatt végül elhagyták az Európai Uniót. A migrációs válság a kontinens biztonságát ásta alá. Orosz-ukrán háború, energiaárak, ipar többé nem versenyképes. Itt állunk, egy háborúval a szomszédságban, amit Európa nem tud és nem is akar lezárni. 

És hogyha ez nem lenne elég, a liberális elit, ahogy beszéltünk róla, nem érzi az idők szavát. Nem látja be, hogy a világrendszerváltás változást követel Európában is. Régi elvek diktálta utat követik. Az a válasz a világrendszerváltásra az, hogy lehetőleg minden maradjon a régiben. Sőt, Európa befogadja az Amerikában elárvult liberálisokat is. 

A Mayflower visszatér az európai kikötőkbe – ezúttal politikai menekültként. Az amerikai közéletből kiszoruló liberális elit az európai intézményekben fogja megtalálni az új működési közegét. A Bizottság, a Parlament többsége, brüsszeli bürokrácia továbbra is azokhoz az elvekhez ragaszkodik, amelyeket az Egyesült Államokban leváltottak. 

És ezen régi elvei mentén akarja egységesíteni az Európai Uniót. A központosítás okozta problémákat még több központosítással akarja megoldani. Minél több hatáskört vonnak az ellenőrzésük alá, annál több problémát okoznak Európának és az európai együttműködésnek. 

Ezért ma a transzatlanti együttműködés jövője az Egyesült Államok és azon európai országoknak a szövetségében van, amelyek – Európai Unióban, de nemzetek Európájában gondolkodnak. Brüsszel éppen fel akarja számolni az óceánt átszelő hidakat, Magyarország pedig meg akarja erősíteni azokat!

Mi, érdekeltek vagyunk az új világrend formálásában, támogatjuk Trump elnök urat a neoliberális rend lebontásában. Ugyanakkor érdekeltek vagyunk egy erős Európában is, amelynek legnagyobb gátja ma a brüsszeli vezetés szűklátókörűsége.  Mi is változást akarunk. De látjuk a gyors változásban rejlő kockázatokat is. Ezért egy olyan közvetítő, a folyamatokat stabilizáló mederben tartó szerepre törekszünk, amely biztosítja, hogy Magyarország nyertese legyen az előttünk álló évtizedeknek. 

A magyar diplomáciának ehhez kapcsolódóan fel kell vennie azt a dinamizmust, mert ebben a folyamatosan változó kontextusban magunk is egyensúlyozásra és ellensúlyozására kényszerülünk, de nem a régi megszokás hanem csakis a nemzeti érdekeink szerint.

A magyar külpolitikát realista alapokon kell tartani, és ezt a realizmust kell terjeszteni a nyugati világban. Az elmúlt évtizedek nyugati külpolitikai kudarcainak legfőbb oka, hogy mindent kizárólag aszerint vizsgált, hogy moralizáló dimenzióban kinek van igaza. Ez fontos szempont, de sosem lehet kizárólagos. 

Sikeres külpolitika arról ismerszik meg, hogy leér a valóság talajára, a valóságból, a lehetségesből indul ki. Lehetetlent kívánni morális szempontok alapján önmagában kevés a sikerhez. Mi magyarok mindig is ebből indultunk ki, ideje, hogy ennek még nagyobb hangot adjunk a nyugati világban, és Európában is. 

A magyar külpolitika második feladata Európához kapcsolódik. Magyarország elkötelezett amellett, hogy Európának meg kell erősödnie. És ez nem egy hangzatos jelszó, hanem egy konkrét vállalás. Amit mi más, európai országokkal közösen, szövetségben szeretnénk megtenni. Magyarországnak minden ezzel ellenkező híresztelés ellenére, kiterjedt európai szövetségi hálója van. Nincs olyan magyar szakpolitikai pozíció, amelyben egyedül lennénk az Európai Unióban. Ez több szakpolitikai dimenziót is jelent, de ugye a legfontosabb az a védelem. (Ugye talán erről esik most a legtöbb szó) Mi igent mondunk az európai védelem megerősítésére. Nem most kezdjük, nem is tegnap. A 2000-es évek közepe óta ezt képviseli. Már akkor is kimondtuk: Európának szüksége van saját katonai képességekre. Csak zárójelben tenném hozzá, hogy akkor ezért kaptunk hideget-meleget.

NATO-ellenes provokációnak látta, ha valaki egy erősebb európai hadsereg mellett érvelt. De mi nem hátráltunk meg. Mi – a kritikák ellenére – elkezdtük a magyar haderő fejlesztését, méghozzá úgy, hogy közben az európai védelmi iparra támaszkodtunk. Svéd vadászgépek, német haditechnikát gyártó gyárak, magyar katonai befektetések Csehországban – mi már egy évtizede a gyakorlat szintjén erősítjük az európai védelmi képességeket. Ezzel együtt van három olyan terület, amiben nem tudunk engedni.

Először is, az európai felfegyverkezés az európai és európai uniós országok megerősítését kell, hogy jelentse – nem jelentheti Ukrajna felfegyverzését. Európának egyszerűen nincs pénze az utóbbira, és ami még fontosabb: ha ezt a célt tűznénk ki, akkor az akadálya lenne a háború lezárásának és a béke elérésének. Tudomásul kell venni, az Amerikai Egyesült Államok már nem áll mögöttünk, az oroszok számára nem lenne ez elfogadható és Európa nem tudja egyedül elvinni a hátán a költségeket. Ezért nem fenntartható, és nem célravezető Európa felfegyverzéséről beszélni. Igent mondunk tehát az európai katonai képességek erősítésére, de ez nem jelentheti Európai Unión kívüli országok felfegyverzését.

Másodsorban, a felfegyverkezésről szóló döntések, azok nem kerülhetnek brüsszeli szupranacionális szintre. Ez nem lehet a Bizottság vagy valamelyik más szerv hatásköre. A védelmi képességek fejlesztését a tagállamoknak kell koordinálniuk, tanácsi szinten, nem az Európai Bizottság bürokratáinak. Pontosan tudjuk, mi történik, ha Brüsszel osztja a pénzt:

És azt sem támogatjuk alapvetően, hogy Európa közös hitel felvételből fegyverkezzen. Tagállami hozzájárulásokból igen, közös hitelfelvételből nem. Azért nem, mert nem akarunk semmilyen „Hamiltoni pillanatot”. Nem lehet a biztonság nevében újabb lépéseket kierőszakolni a még mélyebb európai integráció irányában

S harmadészt, a fenti okokból is ellenezzük jelen körülmények között Ukrajna Európai uniós csatlakozását. Az ebben a formájában nem erősíti, hanem gyengíti a transzatlanti közösséget. Előbb legyen béke, utána jöhet a gazdasági helyreállítás. Európa akkor lesz erős, ha gazdasági alapjai rendben vannak – és csak ez adhat biztos alapot a katonai megerősödéshez is. Ukrajna uniós tagsága olyan helyzetet eredményezne, ami ellehetetlenítené Európa összes többi gazdaság és katonai céljának elérését.

Persze az Európai katonai képességek fejlesztésével párhuzamosan van – és kell is, hogy legyen – jövője a NATO-nak. A magyar külpolitika számára ez világos kiindulópont. A NATO a békét fenntartani igyekvő, védelmi célú szövetség, és Magyarország kész részt vállalni megerősítésben.

De a NATO csak akkor maradhat működőképes és hiteles, ha nem lépi túl saját mandátumát. Nem válhat konfrontatív szervezetté, nem vállalhat szerepet olyan konfliktusokban, ahol a tagállamok közvetlenül nem érintettek. Ez nemcsak politikai, hanem stratégiai kérdés is: a szervezet fennmaradása és belső kohéziója is ezen múlik.

Az elkövetkező világrendben Európának képesnek kell lennie saját maga megvédésére. Nemcsak biztonságpolitikai szempontból fontos, hanem gazdasági lehetőségeket is teremt, különösen a védelmi ipar területén, amiből Magyarország is jelentős mértékben profitálhat.

Ezzel szemben nem tudunk egyetérteni azokkal a liberális felvetésekkel, amelyek szerint a NATO-nak a szövetség határain kívül is szerepet kellene vállalnia. Az sem elfogadható, hogy a NATO garantálja Ukrajna biztonságát. Ez ellentétes lenne a szervezet alapvető céljával, és komolyan veszélyeztetné a tartós európai békét. Egy ilyen lépés fokozná egy globális konfliktus kockázatát, amire a kontinens sem katonailag, sem gazdaságilag nincs felkészülve.

Ehelyett a NATO-nak, az Egyesült Államoknak és az európai szövetségeseknek arra kell törekedniük, hogy egy új európai biztonsági architektúrát hozzanak létre. Olyan megállapodásra van szükség, amelyben a NATO és Oroszország együttműködve garantálják a kontinens hosszú távú stabilitását. Ez a stratégiai érdek. Béke nélkül ugyanis nincs gazdasági növekedés, növekedés nélkül pedig nincs fenntartható katonai megerősödés sem.

Csak az lehet sikeres a mi meggyőződésünk szerint, akinek van stratégiája. Magyarországnak van stratégiája. Ezt hívják konnektivitás-stratégiának. A mi értelmezésünkben ez nem jelent mást, mint hogy a szuverenitás nem akadálya, hanem feltétele a nemzetközi együttműködésnek. Aki tisztában van saját érdekeivel és értékeivel, az tud igazán megbízható partner lenni – és ezt egyre többen ismerik el világszerte.

15 éve következetes, kiszámítható és tiszteleten alapuló külpolitikát folytatunk. Nyitottan tárgyalunk Kelet és Nyugat, Észak és Dél felé egyaránt – mindig a nemzeti érdekek talaján maradva. 

A világ jelenlegi állapotában a Nyugatnak szüksége van olyan országokra, amelyek nem a konfliktust, hanem a kapcsolódásokat keresik. Olyanokra, amelyek képesek hidat verni eltérő világértelmezések között, és megértenek több nyelvet – nemcsak szó szerint, hanem geopolitikailag is.

A stabilizátor szerep, a patrióta politika támogatása, a gazdasági semlegesség és a konnektivitás – ezek nem szlogenek, hanem a magyar külpolitika valóságos pillérei.

Tisztában vagyunk vele, hogy ez a szerepvállalás eredetileg, nem kisebb országokra van szabva. De épp ezért merjük kimondani, hogy nincs más út számunkra. Nem azért, mert nagyravágyók vagyunk, hanem mert nincs értelmes alternatíva. A nyugat-európai politika jelenleg rossz irányba tart. A világ egyre inkább szétesőben van, valakiknek, bizonyos országoknak fel kell vállalni azt, hogy a józan ész talaján állnak.

Hazánk ezért az összekapcsoltságért dolgozik – politikában, gazdaságban, és a transzatlanti kapcsolatokban is. Az előttünk álló korszakban (az én meggyőződésem szerint) ez lehet a mi nemzeti hozzájárulásunk a világrend stabilitásához.

Nyitókép: Gyurkovits Tamas